Neretva élen Tánczolva

Egy kisbuszos podgoricai túra eseményeit írta meg Vizi Tamás.

Szurkolótársainkkal 2012 tavaszán folyamatosan azért drukkoltunk, hogy ne az elődöntők során áprilisban, hanem a BL-döntő alkalmával májusban kelljen a Buducnost Podgoricához látogatnunk, amely igényünknek turisztikai okai mellett persze szakmai okai is voltak, hiszen a Buducnost tűnt az egész mezőnyben – az ETO-n kívül – a legerősebb csapatnak.
Összeszokott kis szurkoló-gárdánkkal imádjuk a Balkánt, főleg májusban, így nagyon nem bántuk, hogy összejött a döntő a crnagorácokkal, egyből rá is szerveztünk egy 4 napos túrát. Montenegró felé beterveztünk egy régen áhított mostari megállót is, és tesztelni kívántuk a tenger hőfokát is Budvánál. Visszafelé Újvidék felé terveztünk jönni, egy jófajta ebédet elköltve a Fórum étteremben magyar barátainknál.
Erőteljes visszaszámolás után május 11-én péntek reggel indultunk neki a túrának Mosonmagyaróvárról a szokásos Fiat Scudo-val, amely a valcea-i túra óta szorgalmasan csak az „Info: Defekt” kiírást közölte velünk. Győri és veszprémi megállások után már kilencen robogtunk tovább Mostar felé, de még az enyingi postánál elintéztük sürgős folyó ügyeinket. Eddigre már komoly mennyiség fogyott szekszárdi barátunk, Taksonyi Sanyi borából, Mikimanó is egyre feljebb tekerte a hangerőt, sűrűn csengő mobilján mindenkit eligazított, hogy kedd reggelig szabadságot adott magának. Egyedül a nyuszis fűnyíró ügyében telefonált többször is, ez valami kiemelt projekt kódneve lehetett. Mire 11-re elértük Mohácsot és az udvari határállomást, már Ippi is kezdett ébredezni a hátsó sorban, aki egy galyatetői csapatépítésről hajnalban indulva esett be a kisbuszba. Már egyből az első határon bevetettük a hétvége egyik jelszavát a hova megyünk kérdésre, „Rukomet Utaknice Podgorica”, amely szavakra egyből ellágyult a horvát határőr tekintete. Eddig minden az ütemterv szerint alakult, de ekkor Doomark benyögte, hogy Eszéken megállhatnánk egy 15 perces kávészünetre, egy ismerősével találkozna. Persze, nem kellett sokat győzködnie minket, ebédidő lévén nyitottak voltunk egy jófajta horvát ebéd elköltésére a 2009-es vb alatt már megismert városban. Antonija ajánlására a Nationalnij étteremben fogyasztottunk el kétszemélyes vegyes hústálakat sopszka salátával és ajvárral, Karlovacko sörrel és tisztességből némi helyi vörösborral, amiről persze előre tudtuk, hogy nem érhet Taksonyi Sanyi borának a nyomába sem. Kellemesen feltelve abban a tudatban folytattuk utunkat Sarajevo irányába, hogy többször-15-perces kitérőnknek hála, vélhetően Mostar előtt a Neretva völgyének szépségéből semmit sem fogunk látni a sötétben. Doomarknak ezt néhányszor fel is emlegettük az út során, ám ő mit sem törődött ezzel, egyre csak azt hajtogatta, hogy fürödjünk már egyet a hozzánk folyamatosan ragaszkodó, végig mellettünk kanyargó Bosna folyóban. Végül Lóri beadta a derekát, egy kellemes mocsaras részen megállt, a lábfürdő után Burzum igénybe is vette a szomszédos autómosó gőzborotvájának szolgáltatásait. Útközben Lóri sűrűn csengő mobiljának sajnálatos módon fogyott-csak-fogyott a térereje, egyre kevesebben érték el. Amikor már-már unatkozni kezdtünk volna, Burzum barátunk meginterjúvolta a társaságot lottó-számok ügyében, majd SMS-ben meg is tette tétjeit. Egyszersmind fejben el is költöttük a főnyereményt, a felét arra a célra áldozva, hogy albán, koszovói, macedón, bosnyák és montenegrói női kézilabda csapatokat futtassunk fel, amely révén még többször járhatnánk meccsre ebbe a régióba. Ahogy telt-múlt az idő (és a sivatagi tevés élmények egyeztetése közben fogyott a nedű is) ismét ránk tört az éhség, a sötétben elkezdtünk pörgettyűs éttermekre fókuszálni, azaz malac- vagy birkasütögetős vendéglátóipari egységeket és ezek délibábjait kutattuk. A jablanicai Zdrava Voda étteremben több malacot is sütöttek egyszerre a vízenergiával hajtott pörgettyűk, de ekkor már csak 20 km-re voltunk a végcéltól, megkönyörültünk fáradt sofőrünkön, és begurultunk Mostarba. Este még teszteltük a bosnyák hústál összetevőit, konstatáltuk, hogy igen hasonlít a horvátra és már alig vártuk a montenegrói és a szerb verzió kipróbálását. Este még csiholtunk meleg vizet, azaz sikeresen vettük a bojler-beindítása-villanykapcsolóval c. projektet, majd kellően kimerülten és elégedetten tértünk nyugovóra egy pár óra erejéig.
Szombat reggelünk végül nem 5,45-kor, hanem 8 órakor indult 2 reggelivel. Apartmanunk teraszán megkóstoltuk Mikimanó sonkástojását, majd a városban ezúttal (fitt sportemberek lévén) az omlettet, a helyi kólát és a bosnyák (törökös) kávét teszteltük: mind átment a vizsgán! Végignéztük az 1993-ban porig rombolt kisváros emlékeit és nevezetességeit, majd Lóri – aki 1 percre sem adta ki a volánt a kezéből egész túránkon – jelezte, hogy indul a busz, irány Budva! De előtte még Reni kérésére irány Dubrovnik, ha már ott vagyunk a közelben! A hőség egyre tikkasztóbb lett, az első sor egyre jobban meghülyült, folyamatosan dudáltak, dulakodtak és egyre furább cédéket hallgattattak velünk. A Napred Makedonija és egy üdülőtáboros dal után már meg sem lepődtünk a Hajrá Vecsés! c. örökzöld slágeren. A tengerparti útra érve Mikimanó egyre gyakrabban és egyre egyértelműbben adta mindenki tudtára, hogy nem lenne ellenére, ha megállnánk fürödni, de Lóri egyszerűen sosem tudott időben lefékezni, majd mindig megnyugtatta Mikit, hogy előbb-utóbb találunk jobbat Dubrovnikig. Végül Miki imái meghallgatásra találtak, sikeresen lefékeztünk egy teljesen alkalmasnak tűnő helyen, ahol persze azonnal magyar nudizókba botlottunk. De ez nem szegte kedvünket, a Szentkirályi Borház javaslatára nekiálltunk az új Unicum reklám előkészítésének, többek szerint Doomark kifejezetten hasonlított a szakállas unikumos emberkére (és saját útlevél-képére), ahogy izgatóan előbukkant a habokból. Megszárítkozván Ippi még egy laza Bayern-indulóval tudatta a néppel müncheni rendszámunk okát, majd továbbálltunk Dubrovnikba. Itteni legfőbb tanulság számunkra Reni igazi arcának megismerése volt, Doomark a hideg kútvíz továbbítása után értette meg igazán, hogy Szaki miért is merte elhozni Renit az ultrák közé. A bunyó kialakulásának egy gyors fagyival vettük elejét, amely annyira drága volt, hogy Doomark és Burzum kénytelen volt koldulni egy kicsit a főtér kövén ülve. Sikertelenségüket látva gyors távozásra kényszerítettük őket, és sűrű dudálások közt elindultunk Budvába. A számos határátlépés és névsorolvasás után már fejből tudtuk egymás hivatalos keresztnevét illetve már-már Szaki is kezdte megtanulni a Rukomet Utaknice Podgorica jelszót. Utóbbira a montenegrói határőrök már nem mosolyogtak annyira lelkesen, csak a bajszuk alatt motyogtak valami Napred Buducnost hangzású szavakat. Budvába érve jöttünk rá igazán, hogy idegenként érkezve a városba kifejezetten hiányzik az utcanevek és a házszámok használata. Esti taxisainkat sem érdekelte, hogy hova akarunk menni, csak az, hogy kinek az apartmanjában lakunk, mi a tulajdonos neve. Szerencsére igen jól informáltak voltak. Mivel napközben elfelejtettünk ebédelni, estére már mindenképp hústálban gondolkodtunk, 1 EUR-ért letaxiztunk az Óvárosba, ahol a tenger partján ízlelgettük a crnagorác hús- és haltálak finomságait, eltéréseit balkáni társaitól. Bosnyák tapasztalataink alapján a vacsorát végigizgultuk, hogy ha EUR-ban fizetünk, akkor EUR-ban is kapjunk vissza, aztán szerencsére kiderült, hogy nehéz is lenne másban fizetniük. Az estét egyesek fagyikehellyel, mások a Trocadero disco megismerésével, a többség pedig egy kiadós alvással koronázta meg, és volt aki hogyhogynem az erkélyen ébredt.
Vasárnap reggel is 8 órakor kukorékolt kakasunk, eldöntöttük, hogy irány a tengerpart, és persze előtte egy villás reggeli (jelszó: Good Food) szendvicsekkel és hideg tejjel. A kaját a kb. 18 fokos tengerben mozogtuk le, Mikimanó és Lóri egy sziget-úszással, Betti és Kriszta helyben járással, várva a víz fokozatos felmelegedését. De ekkor már nem csak a pihenés járt a fejünkben, ez már a MECCS napja volt, egyre többet beszélgettünk arról, hogy mi is volt jövetelünk fő célja! Ekkor ért minket a hír, hogy a Szeged legyőzte otthon a Veszprémet, sok szegedi barátunk lévén ez kellően megalapozta hangulatunkat! El is indultunk Podgoricába, de előtte még benéztünk a festői Sveti Stefan félszigetre, amelyen 5 csillagos apartmanokat alakított ki a félszigetet az államtól bérlő szingapúri tulajdonos. A teve- és cápaformájú kis szigeteket elhagyva Podgorica felé kanyarogva a Fekete Hegyek közt teljesen lenyűgözött minket egy nem túl forgalmas étterem vendégszeretete, amelynek étel-kínálatát, az árnyékban lévő székeket és szép berendezését egész közelről megvizsgáltuk, illetve az akciós árazású emléktárgyakból és virágokból haza is hoztunk párat. Erre meg is éheztünk, a gyönyörű Shkodrai-tó partján ezúttal a kisebb adagú egytálételeket, sajtokat kóstolgattuk, illetve véget nem érő pohár borokat iszogattak egyesek. Furcsamód itt belefutottunk egy lébényi barátunk 15 évvel ezelőtti változatába, de nem ismert meg minket. Podgoricába beérve egyre nyilvánvalóbb lett a helyiek reakcióiból, hogy ők is BL-győzelemre készülnek, és azt szeretnék, ha este mi lennénk szomorúak a meccs után. Ekkor kaptuk a hírt, hogy heroikus küzdelemben az FTC csodát tett Dániában, melyhez virtuálisan megemeltük a kalapunkat, és még erősebben éreztük, hogy nekünk is kell ma egy trófea!
A csarnok felé (piros-) fehér-zöldben menetelve többen középső ujjukkal kívántak nekünk jó szurkolást, úgy véltük, hogy ez valami helyi speciális köszönés lehet a meccs napján. A csarnokhoz érve tudtuk meg, hogy a montenegrói rendőrség azzal az ötlettel minimalizálja a kockázatokat, hogy a város határában több órára leállították nagybuszokon ülő szurkolótársainkat (nem egy üzletközpontban, hanem egy étteremnél), és majd csak félórával a meccs előtt kísérik be őket a csarnok parkolójába. Ezt az ötletet biztos érdekesnek találta volna a buszok tachográfját vizsgáló magyar rendőrség is hazafelé, de szerencsénkre nem lett ebből probléma. Mindenesetre végül mindenki rendben megérkezett, a csarnok parkolójában egyesek még hegesztői állásajánlatokat is kaptak, majd kezdődött a szokásos huzavona, hogy a dobokat bevihetjük-e. Rövid diskurzus után 5 dobunkkal együtt foglalhattuk el helyünket a vendégszektorban, 450 győri szurkoló közt. Egyből meg is dörrentünk, amely láthatóan meglepte a helyieket, így aztán egészen véletlenül a Himnusz előtt közölték velünk a szekuritis fiúk, hogy adjuk oda dobverőinket, itt nem szabad dobolni…. Többkörös egyeztetés után sem tudták elmagyarázni, hogy miért is, mi alapján tegyünk ezt meg, és hogy a hazai szurkolótábor miért is dobolhat. Végül is 2 tartalék dobverővel gazdagabbak lettek a meccs végig, 4 dobunk a tábor védettebb közepébe húzódott és itt ütötték a srácok végig a tamtamot háttal a meccsnek. A szervezési sikereknek még nem volt vége, a szünetben esett le, hogy úgy gondolták a szervezők (és az EHF), hogy 450 főnek biztos nem lesz szüksége WC-re a meccs során és biztos szomjazni se fognak, mi szükség is lenne WC-kre és büfére?? Hosszas tárgyalások és jelzésértékű mozdulatsorok után nagyvonalúan kiengedték a magyar szurkolókat a Moraca folyó partjára, ahol európai színvonalú körülmények közt végezhette el mindenki folyó ügyeit. A hölgyeknek a Varvari-ultrák mögötti WC-t mutogatták, ahova nem tudtak rendőri kíséretet felajánlani nekik.. Természetesen mindezekről született egy hivatalos levél is az EHF felé, nem hisszük, hogy csak annyi lenne a dolga az EHF-nek, hogy csak a férőhelyek minimális számát írja elő a rendezőknek egy BL-döntő (és amúgy bármely más BL-meccs) esetén. A meccsről itt nem számolnánk be részletesen, azt mindenki látta, a lényeg, hogy nem kell senkire mutogatni, a csapat és az edző kezében volt a lehetőség a BL megnyerésére, de nem éltünk vele. Sok kisebb-nagyobb hiba révén végül valóban podgoricai ünneplést kellett végignéznünk, amely remekül megalapozta hazajövetelünk hangulatát. Biztos- ami-biztos este még azért teszteltük a fővárosi konyhát is a Kuzina étteremben, bár már egyre kisebb adagokkal.
Hétfőre az égiek is beborultak, zuhogó esőben indultunk el Podgoricáról. Az egysávos úton előttünk vánszorgó kamionoknak és a szerb hegyekben a 2 fokban havassá váló utaknak hála lemondtuk újvidéki ebédünket és toronyiránt folytatva utunkat hétfő estére érkeztünk haza.
Összességében nagyon jól éreztük magunkat, megállapítottuk, hogy túráink leggyengébb láncszeme mindig maga a meccs. Megállapodtunk, hogy a Balkán továbbra is gyönyörű, nagyon kedvesek az itteni emberek, amint lehet, visszatérünk, akár meccs nélkül is.
Csalódottságunkat félretéve megbeszéltük, hogy most kell a csajok mögé állnunk, ott a helyünk szerdán a Népligetben, szerezzük meg ott újabb bajnoki címünket! MINDIG AZ ETO!