Az Európa-hírű ETO haldoklása
A győri férfi kézilabdázás hőskoráról feljegyezték, hogy a játékosok igazi amatőrökként, a focisták levetett mezében, magas szárú bőrcipőben, munka után tartották az edzéseket a gyárvárosi sporttelepen. Az ETO KC honlapja az 1940-es évekről írja a fentieket, de az utóbbi években újra valami hasonló felé halad a klub.

Pedig a klub és a csapat a közben eltelt hetven évben hihetetlen pályát járt be: a múlt század derekán a területi bajnokságban még az Ajkacsingervölgy ellen küzdött, 1960. május 1-jén viszont már 5000 ember előtt játszott helyi riválisával, a Textilessel. A hetvenes évek elején már olimpikont adott a müncheni játékokra Horváth József személyében, 1973-ban Magyar Népköztársasági Kupát nyert az ETO, és vált az ország egyik legfontosabb egyesületévé, férfi kézilabdázásunk egyik legfontosabb bázisává. Aztán jöttek a nyolcvanas évek három bajnoki címmel, nemzetközi kupagyőzelemmel, Pro Urbe Díjjal.
Iváncsik Mihály, Csicsay Ottó, Tóth László, Hoffmann László, Oross Tibor, Horváth Zsolt, Kádár Zoltán, Polgár László, Vesztergom Zoltán, a kispadon Joósz Attila, Szaló Tibor, Vura József – ki ne ismerné ezeket a neveket azok közül, akik kézilabda-történelmünkben csak kicsit is járatosak?
Mi maradt mára? Egy fiatal, tehetséges, de a második vonalban küzdő, sok-sok adósságot megöröklő csapat, a kézilabdától távol kerülő, autógyárban, szörpüzemben, biztonsági őrként vagy gyúróként dolgozó egykori nagy játékosok. Oross Tibor és Tóth László tragikus halála óta is egyre elszomorítóbb a helyzet. De mi vezethetett ide egy olyan városban, ahol most is lenne igénye erős férfi kézilabdacsapatra mind a nézőknek, mind a sportágat választó diákoknak?

Tóth László Don Quijote-harca
„Mint a kakukk, amelyik lerakja a tojását a másik fészkébe, a fiókája pedig kitúrja onnan a többieket, úgy túrta ki annak idején a férficsapatot a női az ETO-nál – fogalmazott az egyik korábbi válogatott kézilabdázó. – Eleinte csak bekéredzkedtek a terembe, aztán egyre több edzésidőt szereztek maguknak. Öt éve, amikor a férfi és a női csapat még egy klubba tartozott, jelentkezett egy szponzor a klubvezetőknél, hogy adna ötmillió forintot a férfivonalnak. Azt mondták neki, nem lehet, csak általában lehet a kézilabdát támogatni. Az illető viszont szerette volna tudni, mi lesz a pénze sorsa, kifejezetten a férfi kézilabdázókhoz akarta eljuttatni. Így azonban nem kellett a segítsége. Tóth László Don Quijoteként vívott szélmalomharcot csapata megmentéséért, ám miután meghalt, egyre mélyebbre került a gárda. Annak idején nyolc iskolánál képezték a férfi kézilabdázókat, és körülbelül ötnél nőket. Most tizennégy helyen foglalkoznak lányokkal, és csak egy intézményben fiúkkal. A lányoknál közben évfolyamonként kikerül kétszáz-kétszázötven kézilabdázó, de ennyivel nem lehet mit kezdeni.”
Egyik-másik, ezzel egybecsengő vélemény szerint: „A szponzorok külső befolyásolás nélkül nyilván nem álltak volna egy sikeres férficsapat helyett egy korábban sikertelen női mellé. Tóth Lászlótól kezdve az edzőknek éveken át a semmiből kellett csapatot építeniük. Amikor végre megoldódhattak volna a problémák, eltűnt a segítség. Az ígéretekkel viszont tele volt a padlás.”
Mindehhez hozzátartozik, hogy a világszintű női együttest jóval kevesebb pénzből fel lehetett építeni, mintha az Európa-szerte nézettebb férfikézilabdára fordították volna a pénzt. Közben a kosárlabda mellett a futsal is megjelent a városban és a csarnokban riválisként, és még inkább kiszorítja a férfikézilabdát a Magvassy-csarnokból, így egyre kevesebb az edzéslehetőség.
„Ha kicsivel több segítséget kapnánk és nem gáncsoskodást, biztosan hamarabb sikerülne az első osztályba visszajutni, de itt mi vagyunk az utolsók, akiket támogatnak. A felnőtt-, az ifi- és a serdülőcsapatunk ugyanolyan sokat dolgozik, mint a sikersportolók, sokkal nagyobb figyelmet, törődést érdemelne a várostól, a közönségtől és mindenki mástól, aki olyan pozícióban van, hogy segíthetne. A befektetett munkának így is ki kell jönnie, ha pedig a klub nagyobb támogatót találna, a csapat teljesítménye és a nézőszám is megsokszorozódna” – mondta Hartáné Kovács Edit, a mára már külön életet élő, Győri ETO FKC nevet viselő férfiklub elnöke.
Pedig milyen szépeket tudott mindenki ígérni!
Nagyot mondani mindenkinek sikerült
A Kisalföld 2007. február 16-i számát idézzük, amely a ma már kormányfői szóvivőként dolgozó Szijjártó Pétert szólaltatta meg, aki felkarolta a városban a női kosárlabdát (amely hiába az ország egyik legerősebb csapata, azóta is alig kíváncsi rá valaki), majd átmenetileg a kézilabdázóknál is elnökölt:
„A Győr nem engedheti meg magának, hogy megszűnjön a városban a férfi kézilabda. Egyrészt a hagyományok, a hazai és nemzetközi porondon elért sikerei, másrészt az utánpótlásban rejlő értékek miatt, harmadrészt pedig azért, mert a közelmúlt bizonyította, van igény a városban a férficsapatra is. Emellett az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy néhány embernek nem lett volna tragédia, ha ennek ellenére megszűnik a szakosztály, míg mások saját céljaikra használták fel a kézilabdacsapatot. Ezt a haláltusát pedig sokan egy másik sportág megjelenésére fogták (…) Ha azt sikerült elérni, hogy Győr felkerüljön a női kosárlabda térképére, nem hiszem, hogy ne sikerülne a férfi kézilabda térképén fenntartani a várost. Ennek megvalósítására megvannak a tervek. Több üzleti körrel is tárgyalásban állok, sőt a szakmán belül is sokat beszélgettem. Sinka László, a hazai szövetség főtitkára is biztosított arról, hogy amiben tudnak, segítenek (…) Arról még korai beszélni, hogy konkrétan milyen gazdasági, szakmai és szervezeti formában tud a leghatékonyabban működni a két szakosztály. Ami a szponzorokat illeti, nyilván lesznek átfedések, de felkeresem azokat a cégeket, akik korábban támogatták a férfikéziseket, hogy nyugodt, tiszta viszonyok között újra álljanak a csapat mellé” – nyilatkozta az elnök, aki annyit hozzátett: számára a vezetőedző, Tóth László fanatizmusa volt a végső lökés afelé, hogy a kézilabdacsapat mellé álljon: „Nagy tisztelője vagyok Tóth Lászlónak, és büszke vagyok arra, hogy annak a klubnak lehetek az elnöke, amelynél ő a vezetőedző.”
„Örülök, hogy rendeződik a férfi kézilabdázók sorsa, úgy gondolom, hogy a lehető legjobb megoldás született. Szijjártó Péterrel tavalyelőtt már együtt bábáskodtunk a győri kosárlabdasport feltámasztásán és közös munkánk révén vert újra gyökeret a sportág a megyeszékhelyen. A Rába Quelle szponzorként továbbra is megmarad a férfikézilabda mellett, mert együttműködésünket hosszabb távra tervezzük” – kommentálta ezt annak idején Kovacsics Imre, a Győri ETO FKC korábbi elnöke, aki a 2006-os önkormányzati választásokon még polgármester akart lenni, választási nagygyűlésén pedig a jelen lévő több száz ember előtt férfibajnokcsapatot ígért a városnak.
Három éve a huszonnegyedik órában
Aztán elmúlt 2007 tavasza, nyara, elérkezett az év novembere. A nívós regionális lapban arról lehetett olvasni: a Győri ETO Kézilabda Szurkolók Egyesületének elnöksége nyílt levelet fogalmazott meg, amelyben felhívja a figyelmet a győri férfikézilabdázás kilátástalannak tűnő helyzetére. Az egyesület nevében Sopronyi László elnök, Kiszeli Lajos elnökhelyettes és Vizi Tamás elnökségi tag beszélt a Kisalföldnek:
„Tisztában vagyunk azzal, hogy a gondok nem most kezdődtek, hiszen hosszú ideje rendkívül nehéz körülmények között létezik az ETO férfigárdája, amelynek ennek ellenére továbbra is kiemelkedő utánpótlása van, s az első csapat is rendre erőn felül teljesít. Úgy érezzük azonban, hogy most érkezett el az idő arra, amikor már a klub puszta léte is nagy veszélybe került – mondta Sopronyi László.
„Ebben a helyzetben nem üres frázis, hogy a huszonnegyedik órába lépett a klub, mely az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkezik a városban, hiszen többszörös magyar bajnok, többszörös Magyar Kupa-győztes, sőt a nemzetközi porondon is sikeresen szerepelt. Éppen ezért már az fájdalmas volt számunkra, hogy a kilencvenes évek közepén elindult a hanyatlás felé. De ha más nem, a bajnoki szereplés, a játékosok sportemberi nagysága mindig reménysugarat jelentett nekünk, szurkolóknak. Utóbbi szerencsére most sem hiánycikk, hiszen a gárda minden meccse igazi élet-halál harc, mégis úgy tűnik, az egész hiábavaló lesz” – folytatta Kiszeli Lajos.
„Lassan egy éve, hogy volt egy ankét, azóta azonban nagy a hallgatás. Innen-onnan értesülünk csak bizonyos tervekről, melyek apropóján több kérdés is megfogalmazódott bennünk. Ezek a következők: úgy tudjuk, a játékosok és a szakvezetők hónapok óta nem kaptak fizetést, sőt az augusztusban elhunyt vezetőedző, Tóth László járandóságaival is tartoznak. Mikorra várható ezek kifizetése? Ugyancsak kíváncsiak vagyunk arra, mikor nevezik ki a több alkalommal is beígért új ügyvezetőt, akivel híreink szerint még mindig nem tárgyaltak. Harmadrészt igaz-e, hogy a cégbírósági bejegyzések szerint a mai napig hivatalosan még mindig Kovacsics Imre az ETO FKC elnöke? Végül pedig örömmel vennénk, ha megtudnánk, mi a hosszú távú tervük a győri férfi kézilabdával” – tette hozzá Vizi Tamás.
„Hogy a kommunikációt megkönnyítsük, szívesen felajánljuk, hogy megszervezünk egy ankétot, amelyen remélhetőleg minden kérdésre választ kapunk. Hogy az esetleges parttalan vitákat elkerüljük, nem zárkózunk el olyan megbeszélés elől sem, amelyen a klub vezetői mellett csak a szurkolói egyesület elnökségének képviselői vennének részt, s egy közös nyilatkozatot adnánk ki. Hangsúlyozni szeretnénk, ezen felszólalásunkkal nem a jelenlegi vezetőket szeretnénk támadni, hiszen mint már említettük, ez hosszabb folyamat eredménye, s a mostani vezetőség az év elején valóban mentőövet dobott a klubnak, ám az azóta eltelt időszakban mégsem stabilizálódott a helyzet. Közös érdek, hogy a férfi kézilabda helyzete Győrben megoldódjon” – zárta az akkori beszélgetést Sopronyi László.
Három év telt el azóta, a helyzet csak rosszabb lett, tragikus, fájdalmas, szomorú. Mint arra az egyik neves szakember felhívta a figyelmünket, mára – furcsa módon – a férfi kézilabdacsapattal foglalkozó írások is hiánycikkek lettek az egész Kisalföldön. Pedig most sem menthetetlen a helyzet, ha felébred azokban a lelkiismeret, akik tehetnek valamit a győri férfi, azon keresztül pedig a magyar kézilabdáért.
ARDAY ATTILA