A legutóbbi túráról Kiss Eszter élménybeszámolóját olvashatjátok.

A 2013-as év első külföldi túrájára gyülekeztek vasárnap délután a Győri Audi ETO KC szurkolói a Magvassy Mihály Sportcsarnok parkolójában. Dánia volt a kitűzött úticél, kicsit konkrétabban Randers, ahonnan a tavalyi szezonban nem kimondottan kellemes emlékekkel távoztunk.

Hagyománnyá vált az ETO-nál szinte, hogy a Bajnokok Ligája első csoportkörét meglehetősen álmosan kezdi a csapat, és általában idegenben, ebbe a sormintába tökéletesen beleillett a tavalyi Randers elleni mérkőzés 2011. októberének legelején, amikor hatgólos vereséggel távoztunk a Skyline Arenából (23-29) úgy, hogy esélyünk sem volt a győzelemre. De hát hol van már a tavalyi hó, azóta ez már egy új szezon, egy új fázisa a versenynek, egy új év, egy új Randers és egy új ETO. Miután a múlt hét végén a román sztárcsapat, az Oltchim Rm. Vâlcea hazai pályán vérzett el az FTC ellenében, a Győri Audi ETO KC maradt az idei Bajnokok Ligája-szezon egyetlen olyan együttese, amely még nem szenvedett vereséget a sorozatban. A randersi mérkőzésnek is ez volt a tétje, és persze az, hogy újabb lépést tegyünk az álmok felé vezető úton.

Szokatlan időpontban rendezték az idei randersi mérkőzésünket, hétfőn este 7 órától, de tudjuk, hogy a televíziós társaságok korlátlan urak e tekintetben. Sajnos ez a helyszínre utazó győri szurkolók létszámát is jelentősen megtizedelte, de azért a vasárnap délután 5 órára meghirdetett indulásnál így is körülbelül 30-35 szurkoló várta a rajtot. Miután azon szurkolótársaink is felszálltak a buszra, akik útbaeső helyen laknak, kialakult a végleges utazó társaság. Ilyenkor, ilyen hosszú utak előtt egyébként mindig izgatottan készülődik az ember, étel, ital, ruha, kispárna és persze a meccsfelszerelés, jaj, otthon ne hagyjak valamit. Ha a mez és az ETO-sál megvan, nagy baj már nem érhet. Miután mindenki felszállt és elhelyezkedett, át is értünk Szlovákiába és a DVD-lejátszóban elindult a szép emlékű tavalyi Randers elleni hazai kiütéses győzelem (35-20), amivel alaposan visszavágtunk a kint elszenvedett vereségért. A szlovák szakasz nem tartott sokáig, mint ahogy a meccsnézés sem, hiszen megérkeztünk Csehországba, ahol az autópálya minősége gyakorlatilag alkalmatlan a DVD-zésre, egyszerűen annyira ráz, hogy nem tudja lejátszani a lemezt. Így hát jobb híján beszélgettünk, világmegváltó gondolatokat osztottunk meg egymással, a Fradi meccsének eredményét vadásztuk vagy éppen álomra hajtottuk a fejünket. Értesültünk közben Nerea Pena sajnálatos sérüléséről is, akit őszintén nagyon sajnálok, és akinek ezúton is teljes és a lehető leggyorsabb felépülést kívánom. Ismertük már a menetrendet, nagyjából 3 óránként egy negyedórás megálló, majd reggel, nem sokkal a cél előtt egy hosszabb pihenő, ahol lehetőség lesz kicsit ráncba szedni magunkat.

Már viszonylag rutinos utazónak számítok, de egyébként sem volt soha gondom az alvással, gyakorlatilag a második megállónk után én már szinte végigaludtam a pihenők között eltelt időt – ebben annak is része volt, hogy olyan szerencsés voltam, hogy két hely jutott nekem, így sokkal kényelmesebben el tudtam helyezkedni. Nyugalomban teltek-múltak az órák, a társaság fegyelmezettnek tűnt, hiszen a meghirdetett negyed órás szüneteket többnyire sikerült is tartani. Én minden megállónál WiFi-kapcsolatra vadásztam, hiszen szerettem volna hírt adni az otthoniaknak, elsősorban a családomnak arról, hogy éppen merre járunk, és hogy minden rendben van velünk. Néha sikerült, néha nem. Azt, hogy elhagytuk Csehországot, nemcsak az jelezte, hogy megszűnt alattunk zötykölődni a busz, hanem az is, hogy egy villogó rendőrautó a legközelebbi pihenőhelyre terelt minket, ahol két rendőr először arról érdeklődött, hogy a sofőrünk mióta vezet egyhuzamban (egy órája lehetett körülbelül), majd körbement és ellenőrizte mindenki személyazonosságot igazoló okmányát – miután mindent rendben találtak, továbbengedtek minket.

Becsapós egyébként mindig ez a német szakasz. Csak megyünk, megyünk, azt hisszük, hogy milyen közel vagyunk már, mert már mennyit haladtunk, aztán mindig kiderül, hogy olyan közel mégse vagyunk, mint azt reméltük. Hosszú egy ország, na. Már nagyon megörültem, mikor dán táblákat láttam az út mentén. Az első dániai megállónk reggel nyolc óra körülre esett, ekkor egy kicsit meg is élénkült a társaság, volt ám "pálinkás jó reggelt". Ja, és még mielőtt elfelejtem megemlíteni… természetesen ezen az úton is lehetetlenség volt éhezni, hiszen annyian annyiféle finom süteményt hoztak, hogy szinte szemmel is követhetetlen volt. Azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy ezúton is köszönjük szépen! Aztán Randerstől nem messze volt az utolsó megálló, ami kicsit hosszabb volt, mint a többi, konkrétan fél óra. Itt egy kicsit igyekeztünk rendbe szedni magunkat, bár ez ennyi utazás után már nem volt különösebben egyszerű feladat, ilyenkor tükörbe nézni már finoman szólva sem ajánlatos.

Miután visszaszálltunk a buszra, szinte alig telt el pár perc, és már megpillanthattuk a bal oldalon a randersi sportcsarnokot, a parkolójában egy busszal, ami feltételezésünk szerint a meccshelyszínre repülővel érkező Győri Audi ETO KC-t szállította. Erről meg is bizonyosodhattunk, hiszen csapatunk éppen edzést tartott a sportlétesítményben, mikor délelőtt 11 óra után megérkeztünk. Besétáltunk a csarnokba, hogy egy-két pillantást vessünk a mérkőzés még üres helyszínére, illetve üdvözöljük a csapatunkat – aztán még ott is maradhattunk megnézni a csajok edzését, akik focival nyitottak, majd néhány húzást még gyakoroltak az esti meccsre, mielőtt visszaindultak a szállodába pihenni. Mi pedig nyakunkba vettük a várost. Negyed egy lehetett ekkortájt, a busz pedig este hat órakor nyitott, hogy az utolsó simításokat is el lehessen végezni magunkon, mielőtt nekivágunk a nagy csatának. Randersről azért tudni kell, hogy finoman szólva sem idegenforgalomra berendezkedett város, első látogatásra sem volt túl izgalmas még a tavalyi szezonban, másodszorra különösen nem okozott heves szívdobogást.

Érdekesség talán annyi volt, hogy hétfő lévén több olyan hely is nyitva volt, amit legutóbb zárva találtunk. Sok ember nem lézengett az utcán, mindenki dolgozni volt, mi pedig betértünk az első vendéglátóipari egységbe, amit nyitva találtunk. Érdekes, hogy itt szabad volt bent dohányozni, de tömeg azért nem volt, néhány idősebb helyi ember ücsörgött a pultnál vagy egy asztalnál. A srácok ittak itt egy sört, majd a helyi kocsmárost megkínálták igazi jó magyar pálinkával, jó vendéglátó lévén nem utasította vissza a kihagyhatatlan ajánlatot, és becsületére legyen mondva, megitta, bár utána pár percig furcsa arckifejezéssel kapkodta a levegőt. Ugyan a többi ott ücsörgő embert is kínálták pálinkával, ők nem éltek a lehetőséggel, mert még haza kellett vezetniük – természetesen kizárólag a sör után, amit a kocsmában elfogyasztottak. Nem sokkal később továbbálltunk és olyan helyet kerestünk, ahol lehetett enni és/vagy vásárolni valamit. Az utunk a belvároson át vezetett, ahol volt egy-két szobor és rengeteg kis butik. Na meg annyi biciklibolt, amennyit itthon talán egy egész megyében sem lehetne találni. Mindenféle árfekvésben lehetett biciklit találni, a legdrágább, amit kiszúrtam, nagyjából 11 ezer koronába (egy korona körülbelül 35-40 forint körül mozog) került és tűzpiros volt – meg is állapítottuk, hogy mi itt mennyivel jobban élünk Magyarországon, hiszen errefelé ennyi pénzért már autót is lehet kapni.

Körülnéztünk egy helyi sportboltban is, ahol jobbára Barcelona-, Real Madrid- és Manchester United-mezeket lehetett venni, na meg kézilabdát, kézilabdacipőt rengeteg különböző árkategóriában, de Randers-mez nem volt. A helyi emberek egyébként egész érdekesen tudtak felöltözni, láttunk idősebb nénit bőrruhában vagy éppen kissrácot olyan gumicsizmában, amiben itthon leginkább a földeken járnak, térdig sárban. Ekkor azt állapítottuk meg, hogy talán nem lehet véletlen, hogy néhány percnyi gondolkodás után sem ugrott be híres dán divattervező neve, ennek az oka lehet személyes tájékozatlanságom is. Találtunk egy bevásárlóközpontot, aminek az alsó szintjén egy a magyar szupermarketekhez hasonló kínálatú bolt volt, míg a felső szintjén egy önkiszolgáló étterem. Hát itt lényegesen többen voltak, mint legutóbbi látogatásunkkor, és itt vehettük igazán szemügyre a helyi embereket. Viszonylag tele volt a hely, és az étterem-szint egyik felén még egy posta is volt. Amolyan igazi "három az egyben" hely volt ez. Miután a fiúk megettek egy-egy hotdogot, tovább meneteltünk a városban, de előtte még, aki szeretett volna vásárolni valamit, megtette az alsó szinten. Nagyon sok időnk volt még ekkor, hiszen még csak délután három óra lehetett. Ez a legrosszabb (sőt, szinte az egyetlen rossz) ezekben a külföldi utakban, hogy mindig annyi időnk van, hogy a végére már nem tudunk mit kezdeni magunkkal – Kolozsváron, Ljubljanában és hasonló helyeken még könnyebben eltölti az ember az idejét, de itt azért erősen próbálkozni kellett.

Visszafelé vettük az irányt, mert már a város felé vezető úton kiszúrtunk egy pizzériát, ami akkor még zárva volt, délután háromkor nyitott. Mivel három óra már elmúlt, reménykedtünk benne, hogy már nyitva találjuk, így is volt. Aki még éhes volt, bedobhatott egy pizzát, de leginkább csak meleg helyen tölthettünk el egy keveset a hátralévő időből. Itt összefutottunk szurkolótáborunk néhány másik tagjával is, de ők kicsit hamarabb érkeztek és távoztak, mint mi, mi nagyjából délután öt óráig itt ücsörögtünk, várva arra, hogy indulhassunk a csarnokhoz. Még mielőtt végleg visszamentünk volna az arénához, beugrottunk a Lidlbe, ami a szomszéd utcában volt, fél hat felé pedig visszaértünk a sportcsarnokhoz, ahol a buszunk is parkolt. Az ajtó még nem volt nyitva, még nem lehetett felszállni, így bementünk a sportcsarnok előterébe, ami egy kellemes kis büfészerű rész volt, bő étel-és italkínálattal. Itt már szép számban gyülekeztek a győri szurkolók, amikor érkezett a telefon a csapat szakmai stábjából, hogy nincsen-e valakinek véletlen fehér színű Hornyák Dóra feliratú meze, ugyanis Dodó meze a nagy kavarodásban otthon maradt. Sajnos senki nem tudott ilyen mezzel szolgálni, de a stáb gyors problémamegoldó készségének köszönhetően alig telt el egy-két perc és már szóltak, hogy megoldották a problémát. Dodó meze ugyan kicsit eltért a többiekétől, de még jobban eltért a randersi lányok felsőjétől, így rendben volt a mérkőzésre.

Ugyanazt a szektort kaptuk meg most is, amelyiket legutóbb, azzal a kis különbséggel, hogy az első sor ezúttal le volt kerítve, oda nem mehetett le senki. Ebben a kérdésben nem voltak túl rugalmasak a dán rendezők, mert a vezérszurkolónk egyedüli emberként szeretett volna leállni az első sorba, hogy onnan tudja irányítani a maroknyi szurkolótábort, azonban ezt többszöri, hosszas kérlelés után sem engedte meg a rendező hölgy, pedig soha sehol nem csinált sem ő, sem más semmiféle balhét. Még a mérkőzés után is elég nehezen engedtek le minket pacsizni az első sorba, elképzelni sem tudom, hogy mitől tarthattak ennyire. Amikor a csajok megérkeztek a bemelegítésre, mi már a csarnokban voltunk és vártuk a kezdő sípszót – ej, ilyenkor de lassan tudnak telni azok a percek! De aztán végre elkezdődött…

A meccsről sokat nem írnék, hiszen aki akarta, láthatta azóta is, a csapat ismételten 20 gól alatt tudta tartani soros riválisát, és amíg ez így történik, addig különösebben nem lehet kérdés, hogy ki nyeri a meccset, hiszen 20 alatti gólt kapva nem illik egy mérkőzést elveszíteni. Egy dolog biztos, Ambros Martín nagyon összerakta ezt a védekezést, a lányok nagyon jól teszik a dolgukat, Katrine Lunde pedig szerintem eddigi legjobb győri formáját futja a kiváló győri fal mögött. Érdekes, hogy az elmúlt szezonokban védekezése miatt sokat kritizált Görbicz Anita és Heidi Löke is hasznos tagja tud lenni a védelemnek, mégpedig kettes pozícióban. Ezt a meccset a védekezésével nyerte meg a Győri Audi ETO KC 25-18 arányban, hiszen a támadójáték akadozott, sok hiba csúszott bele, nem mindig működött tökéletesen a gépezet, az ellenfél kiváló brazil kapusa, Chana Masson pedig ismét remek formát futott. A tavalyi mérkőzéssel ellentétben azonban ez most nem volt elég a Randersnek a megdicsőüléshez, idén mi hoztuk el a két pontot a dán városból. Érdekes statisztikai adat, hogy a csapat január 9-én kapott utoljára 20 gól felett egy mérkőzésen, amikor a Dunaújvárost győzte le 34-22 arányban Győrben, azóta mindig sikerült 20 gól alatt tartani az ellenfelet. Így hát továbbra is maradt a Győri Audi ETO a Bajnokok Ligája egyetlen veretlen csapata – és remélem, hogy ez még nagyon sokáig így fog maradni.

A hazafelé úton még alig hagytuk el Randers városát, amikor már a lejátszóban volt az út elején megkezdett ETO-Randers meccs tavalyról. Ezúttal végig is ment, bár én a nagy részét már végigaludtam, sokunkat elnyomott az álom a hosszú nap után. Igazán izgalmat hazafelé is csak az jelentett, hogy Prága után elkezdett havazni, valamint otthonról is arról számoltak be, hogy Győr felé nem túl optimális a hóhelyzet, utakat zártak le, hófúvás van, szakad a hó, a határokon is korlátozzák a belépést. Mind Csehországban, mind Szlovákiában tiszták voltak az utak nagyrészt, sofőrjeink pedig ezúttal is a megszokott kitűnő munkájukat végezték és biztonságban hazajuttattak bennünket. Pedig az egyik csehországi megállóhelynél láthattuk azt is, hogy a parkolóban két kamion is egymásnak csúszott, az egyik kamion ráadásul magyar volt. Aztán Pozsony után, ahol az utolsó megállóhelyünk volt, kisebb dugóba keveredtünk, majd saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, hogy korlátozták a kamionok belépését az országba, Pozsonytól a magyar határig ugyanis végig kígyóztak az álló kamionok a leállósávban.

Szerencsére ez azonban bennünket nem érintett, így hamarosan újra Magyarország területén találtuk magunkat – végre! Még volt néhány leszállónk útközben, de hamarosan megérkeztünk a Magvassy parkolójába, ahol búcsút intettünk egymásnak, igaz, csak rövid időre, hiszen kedden délután fél négy körül értünk Győrbe, pénteken reggel 10-kor pedig többségében ugyanezen az útvonalon megyünk majd Larvik felé, az sem ígérkezik rövid túrának, különösen a randersi túrával a szervezetünkben, itthon alig találtam magamon olyan porcikát, amit ne éreztem volna. Ilyenkor hazaérve az ágyamnak és a zuhanyzónak tudok a legjobban örülni, most is így volt ez. Most következik pár nap sebnyalogatás, két szürke hétköznap (amiből egy már el is telt), aztán célba vesszük Norvégiát, hogy tovább folytassuk a sikerszériánkat és továbbra is mi maradjunk Európa egyetlen veretlen BL-csapata. HAJRÁ ETO!