Kiss Eszter lipcsei beszámolója.

A Győri Audi ETO KC vasárnap kora délután a Bajnokok Ligája középdöntőjének 4. fordulójában lépett pályára. A mérkőzésen a Larvik volgográdi győzelme miatt egyetlen pont is az elődöntőbe jutást eredményezte volna a győrieknek, így elődöntős reményekkel indult útnak a szurkolótábor és a csapat Lipcsébe.
A Bajnokok Ligája egy hét szünet után folytatódott, számunkra mindenképpen nagy várakozással, hiszen bíztunk abban, hogy a csapat ott folytatja, ahol a larviki kilencgólos győzelemkor abbahagyta. Persze azért azzal is tisztában kellett lenni, hogy a Larvik elleni idegenbeli meccsen szinte minden összejött a lányoknak és szinte minden játékosunk extra teljesítményt nyújtott, és azért ilyen meccs nem minden nap adatik meg sem a csapatnak, sem a szurkolótábornak. A német csapaton előzetesen végigsöpörtek az influenza különböző fajtái, így – habár sejthető volt, hogy aki olyan állapotban van, azt mindenképpen játszatni fogják a németek – talán fizikálisan legyengülve vártak minket a lipcseiek. Egy magas lázzal járó betegség az átlagemberből is sokat kivesz, nemhogy egy játékosból, aki ugye kimondottan nagy fizikai terhelésnek van kitéve… A Lipcse honlapját böngészve olvasható volt, hogy mintegy 300 magyar szurkoló részvételére számítanak, és összességében úgy gondolom, hogy előzetes várakozásaiknak eleget tett a magyar szurkolósereg.
Az ottalvós, városnézős szurkolói busz szombat hajnalban indult, a másik kettő indulási időpontja pedig szombaton este fél 11-re volt meghirdetve. Indulás előtt olyan a Magvassy Mihály Sportcsarnok parkolója, mint egy kisebbfajta méhkas, ahogy gyülekeznek az utazást izgalommal váró emberek. Mint azt az imént említettem, két busz indult útnak azon a szombat késő esti órán, miután lezajlott a szokásos háború a jobbnál jobb helyekért. Még szerencse, hogy két busz volt. A csapat már reggel elindult, délutánra oda is értek, ránk viszont még egy majdnem 10 órás út várt Németország felé, körülbelül fele olyan hosszú, mint a larviki… Indulásnál elmondták, hogy a két busz lehetőleg ne egy helyen álljon meg majd menet közben, ne lepjük el a megállóhelyeket százan. A menetrend a szokásos volt, körülbelül három óra utazás, majd egy húsz perces megállás. Előkerültek az italos üvegek és mivel éjszaka volt, többen próbálkoztunk az alvással is, de az ilyenkor annyira nem egyszerű… Ülünk körülbelül ötvenen egy buszon, egyre romlik a levegő minősége, kicsi a hely, az ágyban fekvésnél kényelmetlenebb az ülés, még ha el is bóbiskol az ember, azért pihentető alvásról nem lehet beszélni, én úgy éreztem, hogy minél többet sikerült "aludni", annál álmosabb lettem az út előrehaladtával. Volt, amikor már a szememet is képtelen voltam nyitva tartani. Ahogy észrevettem, most annyira nem ment minden katonásan, mint a larviki úton, néha be kellett iktatni egy-két extra megállót, de például éjszaka, volt, hogy öt órán át nem álltunk meg, mikor mindenki kicsit elpilledt és teljes nyugalom uralkodott a buszon. Így végülis tartottuk magunkat a szintidőhöz, amely szerint reggel nyolc óra körül kellett megérkeznünk Lipcsébe. Az éjszakai Prága felüdülést jelentett, mikor már éppen kezdett volna megbolondulni az ember a nagy monotóniától, kivilágítva is szép. Kár, hogy ilyenkor kevesebbet látunk belőle és kevesebben látjuk, mert próbálkozunk az alvással. 🙂 Akik két héttel korábban Larvikban is ott voltak, azok számára nem volt ismeretlen az út, hiszen majdnem végig azon a szakaszon mentünk, amin Lipcse felé, csak Németországban tért el egymástól a kettő.
Habár a két busz nem együtt tette meg az utat, jobban összehangolva akkor se lehetett volna odaérni, ha végig egymást követi a kettő, hiszen nyolc óra után körülbelül két perc eltéréssel érkeztek meg a buszok a lipcsei aréna parkolójába. Sok szabadidőnk volt, hiszen a buszsofőröknek kilenc órát kell pihenni a visszaút előtt. Mivel tavaly már jártunk Lipcsében, annyi idegtépő izgalommal nem kecsegtetett számunkra a város, de el lehet ott tölteni pár órát a meccsig. Egy-negyed kettő körülre volt megbeszélve a találkozó a buszoknál, ekkor osztották a jegyeket is, és itt csatlakoztak hozzánk a személyautóval érkezők is. Mi először a sportcsarnok mellett álló stadion felé vettük az irányt. Erről a stadionról azt kell tudni, hogy egy "stadion a stadionban", egy 44 ezres stadiont építettek egy nagyobb méretűbe. Érdekes látvány volt, szívesen megtekintettük volna belülről is, de a stadionnéző túrákat csak előzetes egyeztetés után indítják. Egy kicsi területen lehetett csak belátni, nagy Red Bull felirat díszítette belülről. Innen az utunk a lipcsei pályaudvarra vezetett, amiben el van rejtve egy plázaszerűség is, kívülről nem is gondolná az ember, hogy egy komplett többszintes bevásárlóközpontot rejt a vasútállomás. Itt összefutottunk az ottalvós buszosokkal is, illetve más csoportokkal is, szép látvány volt az a sok zöld sálas ember. Betértünk egy kávézó-szerű helyre, ahol megreggeliztünk és meglepő módon kávézhatott is, akinek erre volt igénye. Volt mindenféle, szendvics, pizzaszelet, sütemény, minden, ami reggel szem-szájnak ingere. Én egy ananászos pizzaszelettel és egy hideg rostos narancslével kezdtem a napot, máris megvolt az energia a ránk váró naphoz. Innen utunk a Tamás-templomba vezetett, ami talán Lipcse leghíresebb épülete. A templom Johann Sebastian Bach nevével köthető össze, akinek hatalmas szobra meg is található a templom melletti téren, illetve van itt még egy ajándékbolt is, ahol mindent lehet kapni hangjegyekkel vagy Bach nevével ellátva.
Még a pályaudvar felé vezető úton kinéztünk egy helyet, ahová betérhettünk ebédre vagy csak kicsit elütni az időt, de csak 10 órakor nyitott vasárnap (érdekes módon szombaton van zárva), így még nyitásig tettük meg a már említett sétát a pályaudvarhoz és a templomhoz. 11 óra felé aztán már nyitva találtuk és be is mentünk. Nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam… Sörből rengetegféle volt, meglehetősen jó áron, a legdrágábbak sem kerültek sokkal többe egy eurónál. De igazából mindent lehetett kapni itt, csokit, ezerféle alkoholt, gumicukrot, élelmiszert, újságot… Igazi kis mindenes bolt volt, amely emellett még étteremként is funkcionált, ugyanis négyféle ételből lehetett választani ebédre. Én megelégedtem gyümölcslével és jégkrémmel (kell is az egy végigköhögött hét után, mint egy falat kenyér), a többiek azonban kipróbálták az ételeket, és nem panaszkodtak. A fiúk többféle sört is megkóstoltak, amíg telt az idő, ha már ilyen jó áron volt, és szintén nem érkezett panasz, sőt dicsérték a németek ízlését sörügyileg. Hogy teljes legyen a tökéletes kép, hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kiszolgáló egy fiatal szőke lány volt, aki a fiúk szerint kimondottan esztétikus volt (női szemmel is csinos volt), és emellett nagyon kedves és aranyos, plusz én némi tapasztalattal (német kéttannyelvű gimnázium, jópár vendégtanárral) kifejezetten szerettem azt, ahogy beszélt. Valahogy szép emlékeket idézett fel bennem középiskolai éveimből. Szokták mondani, hogy a kiszolgáló személyzeten nagyon sok múlik egy hely megítélésében. Ez valóban így van, egy kedves, aranyos, szimpatikus személyzet a legrosszabb helyet is (nehogy félreértsetek, ez a hely kimondottan jó volt anélkül is, hogy figyelembe vennénk a kiszolgálás minőségét) olyanná tudja tenni, hogy az ember szívesen visszamenne bármikor, míg ellenkező esetben a legelegánsabb, legjobb hely is el tudja veszíteni a varázsát, ha az embernek negatív tapasztalatai vannak. Egy biztos, ha jövőre a Lipcsét újra utunkba hozza a sorsolás, erre a helyre visszatérünk, mert nagyon kellemesen el lehet tölteni a szabadidőt, ráadásul meleg is van, nem kell az utcán fagyoskodni.
Miután eltelt az idő, indultunk vissza a buszhoz, hiszen már fel lehetett szállni, átöltözni, aztán kiosztották a jegyeket is. A német precizitásnak megfelelően a fél kettőre meghirdetett kapunyitás valóban fél kettő volt, ekkor indulhattunk be a Leipzig Arénába. Szép csarnok, bár a lelátója kicsit laposnak tűnik, talán kicsit kicsi az emelkedése, így nem minden pozícióból látható a pálya. Én is csak egy szék tetején állva láttam be az egész pályát, de onnan legalább jól láttam. Szép számban összegyűltünk a szektorunkban, de gyülekeztek a lipcseiek is. Miután megtartottuk a hangpróbát, újra felcsendült az "Itthon vagyunk! Itthon vagyunk!" rigmus is, és tényleg úgy tűnt, hogy otthon vagyunk. A szurkolótábor ezúttal is kitörő örömmel fogadta a pályára melegíteni kifutó csapatot.
A mérkőzést a győri kapuban a sérüléséből felépülő Pálinger Kati kezdte, és Simona Spiridon is ott lehetett a pályán a két kihagyott bajnoki után. A meccs első gólját a csapatkapitány Görbicz Anita szerezte a negyedik percben, az ETO tehát rögtön magához ragadta a kezdeményezés jogát. Állandósulni látszott a két-háromgólos különbség a két csapat között, majd körülbelül negyed óra után meglépett egy kicsit a vendégcsapat, többször öt, a 20. percben pedig 6 gólos győri vezetést mutatott az eredményjelző. Hazai oldalon elsősorban a lengyel Karolina Kudlacz volt elemében, a 23. percben már ötödik találatát jegyezte, nálunk Görbicz Anita, Aurelia Bradeanu, Katarina Mravikova és Hornyák Ági volt dicsérhető támadásban, a védekezéssel nem volt különösebb gond, a kapott gólok száma bőven az elfogadható kategóriában maradt. A védelem mögött Pálinger Katinak is volt pár szép védése, az első félidő végén a győri tábor "Pálinger, Pálinger!" felkiáltással fejezte ki elismerését a hálóőr felé, aki ezt tapssal köszönte meg a lelkes, a csapatot szívvel-lélekkel buzdító vendégszurkolóknak. Az ETO vezetése nem forgott veszélyben az egész első félidőben, a csapat maximálisan kézben tartotta a meccset, a Lipcse pedig szinte csak Kudlacz révén volt eredményes, félidőre hatgólos különbség alakult ki a két csapat között Mayer Szabina szemfüles góljával, 16-10-re vezetett az ETO.
A második félidőre érkezett Katrine Lunde Haraldsen, elöl pedig Görbicz Anita indította és folytatta a gólgyártást. Görbe egyébként hatalmas kedvvel kézilabdázott, igazi irányító módjára fogta össze a csapatot, emellett végre elővette a már régóta olyannyira hiányolt "görbés" bombagóljait is. Ekkor már csak egy lépésre érezhette magát a csapat és a szurkolótábor a győzelemtől és ezáltal a biztos elődöntős részvételtől, de a németek szokásukhoz híven nem adták magukat könnyen. A félidő közepén egészen két gólra zárkóztak, habár Görbe továbbra is látványosan és eredményesen kézilabdázott, valamint végre Eduarda Amorim is megtalálta a kapuba vezető utat. Ez a meccs ezúttal nem az átlövőkről szólt, támadásban sem Duda, sem Ana Gros nem alkotott maradandót, de biztos vagyok benne, hogy lesz még meccs, amit az ő jó teljesítményükkel nyerünk meg. Lunde Haraldsen sem tudta megismételni a Larvikban nyújtott teljesítményét, ezúttal nem sikerült elkapnia a fonalat, érkezett is vissza a helyére Pálinger Kati. A második félidő nem is a kapusokról szólt, annál inkább Görbéről, akinek játékát öröm volt nézni. A heteseket is biztos kézzel értékesítette a kritikus pillanatokban is (ahogy Kudlacz is a túloldalon). Csapatkapitányunk teljesítményét és hozzáállását remekül jellemezte az a támadás, amikor egy lecsorgó labdát messziről becsúszva mentett meg az oldalvonal előtt, majd pár másodperccel később passzív játéknál védhetetlenül bombázta azt az egyébként nem rossz teljesítményt nyújtó Katja Schülke kapujába. Az utolsó támadásnál még volt egy lehetősége arra Görbének, hogy a mezszámának megfelelő számú góllal zárja a mérkőzést, ugyanis hétméterest kaptunk, ami sajnos kimaradt, de ez már nem osztott, nem szorzott. Ekkor ugyanis már öt volt a győri előny, vagyis a csapat megnyerte a mérkőzést. A végeredmény 29-24 lett a győri lányok javára, akik ezzel zsinórban ötödször lesznek ott a Bajnokok Ligája elődöntőjében! Mondanom sem kell, ez hatalmas és nem mindennapos teljesítmény, amihez szívből gratulálok a lányoknak!
A meccsen ugyan nem láttuk azt a sziporkázó játékot, mint Norvégiában, de úgy gondolom, hogy a csapat elődöntőshöz méltóan játszott. Végig kontrollálták a lányok a meccset, egy pillanatra nem férhetett kétség ahhoz, hogy az ETO a jobb csapat és két ponttal távozik a mutatós Leipzig Arénából. Úgy gondolom, mi szurkolók is kitettünk magunkért, a meccset nézve hallható volt a kiabálásunk még akkor is, ha egy ekkora csarnokban valamennyire elvész a hang. Győzelmünkkel nemcsak mi leszünk ott az elődöntőben, hanem a Larvik is, így a mi csoportunkban már kialakult a továbbjutók mezőnye, már csak a pontos helyezések kérdésesek. Ellentétben a másik csoporttal, ahol még bármi megtörténhet, az időközben sokadszorra is edzőt váltó Valcea, a Romániában nem várt győzelmet arató Itxako, valamint a talán legelőnyösebb helyzetben lévő (hozzánk hasonlóan két hazai meccse van hátra) Buducnost öldöklő küzdelmet fognak folytatni a két továbbjutó helyért. Hogy ki lesz a befutó, két hét múlva kiderül…
Mérkőzés után még volt egy kis időnk, mivel a hazaindulás 17:10-re volt kitűzve, eddigre a csapatunk már elhagyta a sportcsarnok parkolóját és elindult vissza Győrbe, valamint a korábban érkező Lipcsében alvós buszos társaság is hazafelé vette az irányt. Öt óra után aztán a két busz is megkezdte az utat, amely hosszúnak ígérkezett, de egy-egy dvd mindig kéznél volt, bár a lejátszó fekete-fehér volt. Buszsofőrünk az egész út során humoránál volt, remekebbnél remekebb mondatokkal örvendeztetett meg bennünket. A meccs és a sok ugrálás mindenkit elnyomott, így rögtön az út elején én is elaludtam, míg egy megállónál fel nem ébredtem nem sokkal később. Utána már nehezebben ment az alvás. Nem tudom miért, de számomra ez az út sokkal fárasztóbb volt, mint a larviki, habár talán feleannyi sem volt kilométerben. Hazafelé is szerencsére rendben volt minden, úgy, ahogy odafelé is, és utolsó csoportként hajnali 3 óra után pár perccel érkeztünk vissza indulási helyünkre, a Magvassy Mihály Sportcsarnok parkolójába. Hosszú volt, fárasztó volt, de újra csak azt tudom mondani, hogy megérte, hiszen a meccset megnyertük, a csapatunk elődöntős, mi mást kívánhat még a szurkoló? 🙂
Ezúttal nem lesz hétközi meccs, a csapat vasárnap este folytatja a menetelést a Bajnokok Ligájában, a már kieső Dinamo Volgográd csapatát fogadják a lányok a Magvassy Mihály Sportcsarnokban, majd a következő fordulóban jön a csoportrangadó visszavágója, a norvég Larvik érkezik a győri sportcsarnokba. Remélem, hogy a hátralévő meccseken megőrzi a csapat a veretlen mérlegét és csoportelsőként masírozik az elődöntőbe, hogy megmérkőzhessen a másik csoport másodikjával. Rajtunk nem fog múlni, hajrá ETO!