Kiss Eszter larviki beszámolója.

Az idei eddigi legkeményebb és legfontosabb mérkőzésére készült a Győri Audi ETO KC, egyben legemberpróbálóbb túrájukra készültek a szurkolók. A Bajnokok Ligája középdöntőjének harmadik fordulójában ugyanis Larvik volt az úticél. A Larvikot messzeföldön a Bajnokok Ligája elsőszámú esélyesének kiáltották ki és nem sokan bíztak abban, hogy az ETO győzhet a bevehetetlennek tűnő arénában. Mégis megtörtént. Hogy hogyan? Erről következik most egy hosszabb beszámoló.

Hétközben az Érd elleni mérkőzésen melegíthetett a csapat a nagy csatára, és a főpróba összességében nem sikerült rosszra, de különösebben említésre méltó esemény nem történt a meccsen, papírforma győzelmet aratott a csapat, láthattunk néhány kiemelkedő egyéni teljesítményt, de a hétvégére vonatkozóan semmiféle következtetést nem lehetett levonni. Ellenben a meccs után történt egy fontos esemény. A klub hivatalosan is bejelentette azt, amit már rebesgettek szurkolói berkekben: Simona Spiridon után Aurelia Bradeanu is elhagyja Győrt. Mindkettőt nagyon sajnálom, nagyon szíven ütött a távozásuk. Szerethető, szeretnivaló, tiszteletre méltó játékosok, sportemberek és emberek mindketten. Mindketten viszonylag hosszú időt töltöttek/töltenek Győrben, közvetlenségük, kedvességük miatt is hatalmas közönségkedvencek, na meg megalkuvást nem tűrő, szívvel-lélekkel játékuk okán is.

De ugorjunk kicsit tovább az időben. Napokig készülődött mintegy nyolcvan győri szurkoló arra, hogy pénteken útra kelhessen Norvégiába. Akik a nagybuszos utazásra fizettek be, azok számára az indulás öt-fél hatra volt meghirdetve hajnalban, a Magvassy Mihály Sportcsarnok parkolójából. Én is lelkesen vásároltam és pakoltam csütörtökön este, felkészülve a nagy utazásra, mindent gondosan elterveztem, hogy mit kell elvinnem magammal, hogy a lehető legkomfortosabban sikerüljön átvészelni ezt a kalandot, már amennyiben ebben az esetben lehet komfortosságról beszélni. Hajnali négy körül felébredtem, megreggeliztem, felöltöztem és csupa izgalomtól vezérelve elindultam a sportcsarnok parkolójába. Szépen lassan gyülekezett a társaság, majd fél hat után begördült az ezúttal szurkolókat szállító csapatképes csapatbusz is, és megkezdődhetett a harc a helyekért.

Miután mindenki elfoglalta a háromnapos bázisát és egyben otthonát, hat óra előtt pár perccel nekivágtunk a kicsivel több, mint 1700 kilométeres útnak. Még sötét volt, Győr is ébredezett, ahogy keresztülvágtunk a városon. Még itt-ott szálltak fel emberek a buszra, s a teljes létszámú sereg, 47 fő, körülbelül hét órakor hagyta el az országot és érkezett Szlovákiába. Háromóránként voltak a tervezett negyedórás megállások. Bizony jólesett már néha megállni. A negyed óra alatt jó volt kinyújtóztatni az elgémberedett végtagokat, de hát nem wellness-hétvégére készültünk. A társaság összességében nagyon fegyelmezett volt, tudtuk tartani a tervezett negyed órákat, lehetett bóbiskolni is, a busz is kényelmesebb volt, mint amivel általában az utakat szoktuk róni a csapat meccseire. Mindenki tisztességes mennyiségű itallal készült, amik a hosszú utazás során minden mennyiségben és formában előkerültek, sőt, sokan készültek ízletes süteményekkel is. Köszönet nekik is érte!:)

A buszon sokan, sokféle formában latolgattak esélyeket, nyilván aki abszolút nem bízik a csapat győzelmében, nem vág neki a távoli Skandináviának, így azért fellelhető volt az optimizmus az emberek többségében, de 2-3 gólosnál nagyobb győzelemre talán senki nem számított. Lelkesen róttuk a kilométereket, és néha egészen gyorsan telt az idő, beszélgettünk, nevettünk, egy-egy filmet is megnéztünk, hogy minél tartalmasabban teljenek a buszon töltött órák. Észak felé haladva egyre több volt a hó és egyre több ruhára volt szükség a pihenőknél is, hogy ne fázzunk. Csehországban egészen érdekes "dimenziókapu" volt, ami nekem leginkább visszafelé szúrt szemet. Németországból belépve ködös, deres, havas, hideg, igazi téli idő fogadott minket, majd amikor bementünk egy alagútba és kijöttünk a végén, már sütött a nap és a hónak sem volt szinte nyoma sem. Azért néha már kezdte nyomni mindenünket a busz, egyre nehezebben voltak elviselhetők az utak, ráadásul a cseh autópálya körülbelül olyan volt, mintha vonaton utazna az ember. Folyamatosan zötykölődtünk, a huppanók hatására a DVD-lejátszó sem játszotta le a filmet, hiszen folyton megakadt a rázkódástól. Az autópályák mindenhol körülbelül ugyanúgy néztek ki, mint nálunk, egy kétszer kétsávos hosszú út a semmi közepén, hol jobb, hol kevésbé jó minőségben. Prágán keresztülmenni például felüdülés volt, Budapestre emlékeztetetett, szép volt. Kár, hogy nincsen olyan csapata a városnak, amivel összekerülhetnénk, egy túrát mindenképpen megérne. De minket most Prágánál sokkal messzebb szólított a sorsolás. Hol voltunk még ekkor a fele úttól is… Csehország után Németország következett, azt hiszem, a leghosszabb etap volt az úton. Csak mentünk, mentünk, és mintha sose akarna véget érni, még mindig német táblákat láttunk magunk körül. Ekkor már kezdett sötétedni, esteledni, és egyre inkább fogyott ki belőlünk is már a lendület. Szerencsére a sofőrjeinkből nem, ők az egész út során tökéletes munkát végeztek. Az egyik németországi megállónál felköszöntötte a szurkolótábor az egyik szombati születésnapost, tortát kapott, amit a buszon megosztott mindenkivel, finom volt. Meg persze éneklést is, az ilyenkor sosem hiányozhat. De azt hiszem, hogy ő is a legjobban egy larviki diadalnak tudott volna örülni születésnapja alkalmából. Ekkor már nem kellett egy egész napot várni a meccs kezdetéig. Nem sokkal később már Dániában róttuk az utakat, ekkor már tényleg este volt, későre járt, már jólesett néha kicsit aludni, de határozottan hiányzott a vízszintes pozíció.

Olyannyira jól haladtunk, hogy hajnali fél három körül megérkeztünk a dániai Hirtshalsba, ahonnan szombaton reggel nyolc órakor indult a kompunk közvetlenül Larvikba. A buszt Dániában hagytuk, mivel a csarnok és a kompkikötő nagyjából egy kilométer távolságban helyezkedett el egymástól. Persze ahogy megérkeztünk Hirtshalsba, jónéhányunknak kipattant a szeme, hiszen már közel volt Norvégia és a mérkőzés. Itt egy hotel parkolójában tudtam telefonnal vezeték nélküli hálózatot fogni, így kicsit beleolvashattam abba, hogy hogyan vélekednek otthon az esélyekről, és hogyan vélekednek erről Norvégiában. Közben persze fel-le mászkáltunk, készítettük össze a kis csomagot, amit magunkkal viszünk majd át Larvikba, és jól is esett kihasználni, hogy végre 15 percnél több időnk van nyújtózni, járni egyet. A kíváncsibbak elsétáltak a vízpartra is, megnézték a környéket. A mellettünk lévő utcában volt egy-két szórakoztató egység is, aminek a hangjai minimálisan odaszűrődtek, emberek és taxik jöttek-mentek. Reggel hatkor mindenki a hátára vette a kis zsákját, magára húzta a legvastagabb ruháját, téli cipőjét (nagyjából bokáig ért a hó) és indultunk a kompállomásra. Itt megkaptuk a kompjegyeket, aztán némi várakozás után felszálltunk a hajóra. Nem egy kisméretű kompról volt szó, annyi biztos. Körülbelül 9-10 emelete lehetett, bárokkal, boltokkal. Úgy tűnt, a skandinávoknak a kompozás egy életforma. Ámulva néztük, ahogy a kompra szinte még fel sem szállva kerestek maguknak egy helyet, aztán kiterítették takaróikat, párnáikat, hálózsákjukat, és lefeküdtek a földre aludni. Mindegy, hogy hol, akár lépcsőfordulóban is. Egész családok jöttek autókkal, kis boxokkal felszerelkezve, kis szőke gyerekek szaladgáltak zokniban mindenfelé. Aztán megrohanták a büfét, vagy otthonról hozott élelmiszereket falatoztak a komp "halljában", a hetedik emeleten, ahol mi is ültünk. A termoszokban gőzölgött a kávé, mi pedig csak csodálkoztunk, mennyire más életfelfogás szerint élik az életüket, mint mi. Ismerkedtünk a komppal, a büfével, a boltokkal – meg a norvég árakkal is. Nem teljesen azonos színvonalon élnek, egy három decis sör a bárban például azt hiszem 40 korona volt, ami körülbelül 1300 forintnak felelhet meg. Egyébként a "hallban" az alkohol fogyasztása tilos volt, lehetett akár otthonról hozott vagy helyben vásárolt, a biztonsági őrök begyűjtötték azoktól, akik ezzel próbálkoztak, etéren nem voltak nagyon toleránsak. Kint, a külső részen meglehetősen hideg volt, fújt a szél, hullámzott a tenger, amit néha a komp is megérzett, pedig nem kicsi járgányról volt szó. Csak gondosan felöltözve lehetett kimenni, de így is belekapott a kabátunkba a szél. A tavalyival ellentétben idén nem volt befagyva a tenger, és a kora reggeli napsugarak is szépen világították meg a tájat. Ha nem lett volna ennyire hideg a széltől, a menetszéltől és a skandináv téli időjárástól, akkor kimondottan élvezetes lett volna kint nézelődni, így viszont maradt a meleg belső tér. Bent mindenki keresett tisztálkodási, átöltözési lehetőséget, és az út előrehaladtával egyre szebben pompázott zöld-fehér színekben a szurkolótábor. Előkerültek a mezek, pólók, sálak, volt, aki érdeklődött is arról, hogy hova tart ez a seregnyi furcsa nyelven beszélő külföldi.

Az út majdnem négy órán át tartott, háromnegyed 12 körül kötöttünk ki Larvikban, majd rögtön a sportcsarnokhoz indultunk, hogy a szervezők engedélyével a dobokat és a városnézéshez felesleges dolgainkat bepakolhassuk. Tényleg nem volt hosszú a gyalogút odáig, és a kompon kint tapasztaltak alapján hűvösebb időre számítottunk, ehhez képest szép napsütés fogadott minket a norvég városban. Nem egy világváros, úgyhogy annyira sok turistalátványosság nem volt, de azért egy rövidebb sétát tettünk a városban. Mi egy kebaboshoz tértünk be sült krumplit enni, ami jólesett a megfáradt gyomroknak. Azért ha hosszabb időt töltött az ember a szabad levegőn, már a végére csípős volt az idő, örültünk, hogy elérkezett a három óra és újra nyitották a csarnok egy részét, ahol lepakoltunk. A meccsig hátralévő időt itt töltöttük, beszélgetve, kedélyesen. Egyre inkább beszédtéma lett a mérkőzés, a csapat, a várható esélyek. Aztán miután megkaptuk a jegyeinket, átvonultunk a szektorunkba, ami ezúttal is a csarnok egyik sarkában helyezkedett el. Ekkor még egy gyerekmérkőzés folyt a pályán, amin talán kicsit elpilledtek a megfáradt győri szurkolók, de egyre inkább hallattuk a hangunkat az ekkor még jobbára üres, ám teltházasra várt Larvik Arenában. A gyerekmeccs végeztével szivárogtak ki a norvég játékosok a pályára melegíteni, utolsóként a következő szezontól már Győrben játszó Heidi Löke, akit tapssal fogadott a vendégtábor, majd nem sokkal utána a Győri Audi ETO KC is megérkezett a bemelegítésre.

Elkezdődött a hivatalos procedúra, bemutatták a csapatokat. Ekkortájt egy érdekességre is felhívták a figyelmünket. Katrine Lunde Haraldsen édesapja ugyanis a mi szektorunkban tekintette meg a meccset, először egy ETO-s sálat adtak a nyakába, majd egy ETO-s póló is rákerült, látszólag büszkén viselte és büszkén is nézte lányát és a lánya csapatáért szurkoló körülbelül 80 lelkes ETO-szurkolót. A meccs Eduarda Amorim bombáival indult, és 2-2-ig úgy tűnt, szoros lesz a mérkőzés, csak bírjuk erővel. Ekkor azonban olyat láttunk, amit a sokat látott szurkolók még legmerészebb álmaikban sem tapasztaltak. 7-2-re elment az ETO, a sokat nyert norvég válogatottak pedig tanácstalanul ténferegtek a pályán. Katrine Lunde Haraldsen szinte lenullázta a válogatottbeli csapattársait, emberfeletti teljesítménnyel adott jó alapot a találkozóra. A védelem tökéletesen zárt, a zöld mezes lányok mindenhova odaértek, mindenhol ott voltak, Heidi Löke pedig még csak szinte helyzetbe sem került. Álomszerű játékot produkált a csapat, nem győztük dörzsölni a szemünket. Duda megállíthatatlannak tűnt, Görbe pimasz passzokkal és gólokkal, magabiztos hétméteresekkel késztette őrjöngésre a szurkolókat, Katarina Mravikova gólja után pedig mintegy 20 perc elteltével 13-3-ra, azaz tíz góllal vezetett a győri csapat! Ilyen még álmainkban sincs, csak fogtuk a fejünket és nem hittük el, amit látunk. Számoltunk, naná, hogy számoltunk. Meccs előtt valaki poénból felvetette, hogy nem tanultunk meg norvégul tízig számolni, de ebben a pillanatban a poénból valóság lett. Így azonban maradt a magyar és az angol nyelvű számolás. A Larviknak, a máskor olyan magabiztos, mosolygós Larviknak lehetősége is alig adódott, ellenben a győri csapatnak minden bejött, így félidőben 17-7-re vezetett az ETO. Hihetetlen! Van-e innen visszaút a norvégoknak? – kérdezgettük egymástól. Ha nem a Larvik lett volna az ellenfél, simán rávágtam volna, hogy nincs, de így azért kicsit óvatosak maradtunk, de bíztunk benne, hogy innen már nem lehet ezt elveszíteni.

A szünetben nem volt kapuscsere, a szokásoktól eltérően, Haraldsen több mint jól védett, Pálinger Kati sérülése pedig még nem jött teljesen rendbe. A félidő két győri góllal indult, Eduarda Amorim és Katarina Mravikova zörgették meg az első félidőben lecserélt, majd a második félidőre újra visszatérő Cecilie Leganger hálóját. Ekkor még nem érkezett hazai válasz, így már 12 góllal vezetett csapatunk a távoli Norvégiában. Ekkor következett egy kisebb hullámvölgy, a norvégok egészen hat gólig tudtak zárkózni, miután mintegy 15 percig gól nélkül maradtunk. A támadások akadoztak, de a védelem továbbra is jól zárt. Elöl passzívig játszottunk, okosan, taktikusan öltük az időt. Többször a szerencse is elpártolt mellőlünk, és Leganger is éledezett a norvég gólvonal előtt. Mielőtt azonban elhihették a hazaiak, hogy van keresnivalójuk, vissza tudnak jönni a meccsbe, egy idegnyugtató Bradeanu-góllal újra elindult a csapat szekere felfelé. A román légiós többször magára vállalta a befejezést a nehéz pillanatokban, és milyen jól tette! Ekkor már nagyon úgy tűnt, hogy meglesz a mérkőzés, egyre biztosabbnak tűnt a szenzációval felérő két pont. Az 57. percben egyik legjobbunk, Duda Amorim piros lapot kapott harmadik kétperces kiállítása után, de ez már nem osztott, nem szorzott. Miután a csapat újra lendületbe jött, Lunde Haraldsen is újra szenzációs bravúrokat mutatott be, összességében 60% körüli teljesítményt hozott. Több mint zseniális. Számomra az egyik legszebb pillanat az volt, amikor egy védése után a győri szurkolótábor elé jött ki, két kezével a magasban és úgy ünnepelt. Ekkor már megvolt a meccs. A végeredményt egy gyönyörű bombával Hornyák Ági állította be, majd a meccslabdát a dudaszó pillanatában kidobta a szurkolótábornak. Kezdődhetett az őrjöngős ünneplés, "hőseink" köszöntése. Pacsizás, éneklés, ugrálás. A szurkolótábor egészen a pálya széléig tódult be, hogy minél közelebbről ünnepelhessen, bár a biztonságiak megpróbálták visszatartani a tömeget. 25-16-ra győztünk a legnagyobb esélyesnek kikiáltott Larvik otthonában, szenzációs teljesítménnyel. A norvég csapat sosem kapott még ki ebben a csarnokban, egészen eddig. Gyönyörű győzelem volt. A szurkolótábor éltette Simona Spiridont és Aurelia Bradeanut, akik ugye távoznak a szezon végén, a két játékos könnyes szemmel indult el a pacsikörre.

A szemet gyönyörködtető játék mellett nekem nagyon tetszett a csapat lelkesedése is. Nagyon egyben voltak, fejben is tökéletesen ott voltak a pályán, Konkoly Csaba remek taktikát dolgozott ki, amit a csapat fegyelmezetten valósított meg. A kispad is együtt élt a meccsel, egy-egy gól, védés, jó védekezés után egy emberként ugrottak fel a lányok, biztatták, hergelték egymást. Azt hiszem, ennek a győzelemnek a kulcsa a csapategység és a kiváló védekezés volt, a Hornyák-Spiridon-Amorim-Bradeanu négyes világszínvonalat hozott az ellenfél támadásainak megállításánál, Haraldsen teljesítményére pedig nehéz szavakat találni. 16 gólon tartani a Larvikot hatalmas teljesítmény.

Természetesen a hazafelé út vidáman telt, habár mindenki elfáradt. 22:15-kor indult vissza a komp, a fáradt emberek közül jónéhányan elaludtak az úton, köztük én is. Hajnali kettőre értünk át Dániába, majd a buszig vezető séta után azonnal indultunk vissza Magyarországra. Hosszú út állt előttünk, de gyönyörű élményeket szereztünk. Így azért lényegesen könnyebbnek ígérkezett a hazaút, mint ha egy vereség után kellene hazakullogni. Miután engem is nagyon elnyomott a fáradtság, az álmosság, egészen sokat aludtam hazafelé, bár pihentető alvásról ilyenkor nem lehet beszélni, ülve, egy kis helyen, zötykölődő buszon. Mikor már úgy éreztem, hogy nehezen bírom, közölték a sofőrök, hogy potom 950 kilométer van hátra Magyarországig. Németországban még egy vámellenőrzésbe is beleszaladtunk, de igazából csak a busz adatait kérdezték, honnan jövünk, úticél, ilyesmi. Mivel a társaság továbbra is fegyelmezetten tartotta be a megbeszélt negyed órás megállásokat, arra számítottunk, hogy gyorsan hazaérünk. Mire sötétedett, már Csehországban jártunk, s hamarosan megközelítettük Magyarországot. Persze célegyenesben az ember már nehezen tud várni a végéig, alig vártam, hogy végre újra magyar talajon legyünk. Mégiscsak más az érzés, ha az ember belföldi tarifával tudja hívni az otthoniakat! Este tíz óra előtt átléptük a magyar határt, ekkor már az alagút végén is láttuk a fényt. Útközben voltak leszállóink, majd fél 11 körül értünk be a Magvassy Mihály Sportcsarnok parkolójába, oda, ahonnan péntek hajnalban elindultunk a hosszú útra. Így még időm is maradt a hétfői tanítási nap előtt aludni egy nagyot.

Bár még mindig alig van olyan testrészem, amelyik ne sajogna, ez majd rövidesen elmúlik. Nem úgy a gyönyörű győzelem emléke, ami még hosszú ideig velünk lesz. Bízom benne, hogy a szezonban nem ez volt a legnagyobb győzelmünk, és még sok ilyen következik a továbbiakban. A CSAPATnak szívből gratulálok, és köszönöm nekik, hogy egy felejthetetlen élményhez segítettek hozzá sokunkat. Most a BL-ben egy hétvége szünet következik, folytatás a bajnokságban a Veszprém ellen, szombaton este. A BL március 6-án folytatódik az ETO számára, a Lipcse csapatához látogatnak a lányok. Csak így tovább, HAJRÁ ETO!