5000 km a döntőért

 A győri kézilabda szurkolói élet leghosszabb szárazföldi útjára készültünk péntek reggel. A 2500 km-es távolsággal járó 4-5 napos busztúra és ennek költségei az idei hosszú túrák után sokaknak bizonyult elérhetetlennek, így heten kisbusszal vágtunk neki a távnak. Azt, hogy ez nem a szokványos utazás lesz, azt már az induláskor mutatta, hogy a Jégeres üvegek és a sörös kartonok helyett ezúttal az energiaitaloké volt a főszerep a bepakolásnál, hiányoztak kedvenc és megszokott sofőrjeink is, így helyettük magunkat szórakoztattuk az „Állj meg, Tulok!” kezdetű népi játékkal. 

Az út első fele felettébb ismert volt, a Bécs-Nünrberg-Hannover-Kolding részt az elmúlt 4 évben ötször tettük már meg, lassan név szerint fogjuk a pihenőhelyeket köszönteni. Remek tempóval 13 óra alatt értünk a német-dán határhoz, ahol „kedvenc” országunk szakadó esővel fogadott minket. Koldingnál Keletre fordultunk, irány Svédország, itt volt utunk legszebb része a Koppenhága-Malmő közötti 17 km-es alagút-híd rendszer egyszerre félelmetes és lenyűgöző még sötétben is.

Malmő-Göteborg-Oslo és reggel 6-ra máris a norvég fővárosban voltunk. Röpke 2300 km.

Hárman felváltva vezetve produkáltunk 110 km-es óránkénti átlagot. Így hagytuk magunknak némi időt városnézésre, nomeg csak előkerült egy-egy jéger és becherowka is. Mindenesetre a derék norvégok elég furcsa szemmel nézték a kisbuszból kiszállingózó ásítozó zöld-fehér sálas egyéneket, amint első dolgukként húztak egyet a kedvenc italkából :- )

3 felé értünk Larvikba, ahol először a repülővel érkezett társainkkal, majd a lányokkal találkoztunk. Ők széles mosollyal és az őrülteket megillető tisztelettel köszöntöttek minket, néha nem tudtam, hogy a hogylétünkre vonatkozó kérdéseik a hosszú út miatti állapotunkra, vagy az általános elmeállapotunkra utalnak-e. Két órával kezdés előtt értünk a csarnokhoz, ahol a repülővel érkezettek és a helyi honfitársainkkal együtt 25-30-an szorítottak a győri színekért a meglepetésre nem megtelt kb 800 fős larviki szentélyben.

Némi elképedésünkre szerveződött egy helyi B-közép, 6 fővel, egyenruhával és 11(!) dobbal kihangosítva. Hamar rájöttünk, hogy a mi általunk ismert rigmusokat dobolják, így szépen alánk dolgoztak, ők adták az ütemet, mi a hangot hozzá, a hosszútaps a végén már elég jól ment nekik :- ) Hangjuk ugyan nem volt, de nekem pl így is elismerésre méltó a klubszeretet ilyen megnyilvánulása ismerve a skandináv szurkolói kulturát. MP-vel kiegészítve igyekeztünk becsülettel berekedni, ami sikerült is, bár itt nyilván elsősorban a jelenlét volt a lényeg.

A csajok közben becsülettel küzdöttek, óriási akarattal, egy fantasztikus Herr Orsival és egy remek védekezéssel nem engedték a norvégokat elmenni, végig x-es volt a meccs. Elől dadogott ugyan a labda néha, azonban a továbbjutás egy percig sem forgott veszélyben  és ez hatalmas dolog a világ egyik legjobb csapatának otthonában, megvan a döntő!!! Január óta folyamatosan lépegetünk előre a játékban, ami bíztató a rájátszás előtt pár nappal.

Meccs után a szokásos ünneplés, beszélgetés meg számonkérés (megint nem nyertünk külföldön :- ) következett. Búcsúzkodás után fél 10 fele kászálódtunk be szeretett buszunkba és kezdtük meg a haza fele vezető utat. Nem egészen 23 óra alatt „lenyomtuk” a távot kisebb kalandokkal. Győrbe érve az induláskor lenullázott kilométeróránk egész pontosan 5046 km-t mutatott.

Megérte? Naná!

Hisz bár ezúttal nem voltunk 100-150-en, mint korábbi években, vagy mint Szkopjéban, Aalborgban, vagy Besanconban, de az ETO szurkolók itt is képviselték magukat a hangjukkal.

A csajok mosolya meg a plussz :- )

Üdv minden kézilabda barátnak!

Hajrá Magyarok, hajrá Győr!

Pityu, 2006. április